Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiúcska valahol a Zalai-dombság egyik völgyében. Csodálatos hely volt ez, a föld felszíne hullámos volt a sok magaslattól, és mindent fák, bokrok, füvek, mezei virágok borítottak. A sok zöldet és színeset néhol kékes-zöld kígyók szelték át, patakok és folyók kanyarogtak a völgyekben, máshol csillámló felületű foltok, aprócska tavak állottak.

Ezt a kisfiút, aki ezen a szép helyen élt, Misinek hívták. Egészen kicsi gyermekként sok időt töltött szeretett nagyapjával, mivel a szülei a földjükön dolgoztak. Nagypapa mesélt neki küzdelmes életéről, és rengeteg dologra megtanította. Kedvenc mondása ez volt: „Ha Isten velünk – ki ellenünk?” Így kerekedett felül nagypapa mindig a gondokon, és így oldott meg előbb-utóbb mindent. Mikor Misi kilencedik születésnapja közelgett, azt kérte édesapjától, hogy ajándékképpen ezentúl ne Misinek, hanem, amúgy férfiasan, Mihálynak szólítsák. Mivel szegények voltak, egyebet nem is kért. Erre viszont nagyon vágyott már!

Az édesapja azt mondta neki:

– Jól van, fiam, meglesz, amit kérsz, ha kiállod a próbát!

– Milyen próbát? – szaladt fel Misi szemöldöke kérdőn.

– Hogy milyet? Hát majd meglátod fiam, majd meglátod… – mondta édesapja titokzatos arccal. – Hanem, most eredj, s kísérd haza Sárikát, mert már igen későre jár. Eleget játszottatok ma, s az édesanyja bizonyára haza várja.

Indult is a két gyermek, s nemsokára kézen fogva baktattak az esti szürkületben. Útjuk a horhoson át vezetett. Érdekes hely ám a horhos! Olyan, mint egy mély árok a földben, az erdő közepében. Olyan mély, hogy ha az ember megy benne, ki se látszik belőle. Még a felnőttek sem! Falán látszanak a fák és bokrok gyökerei, s némelyik ki is lóg a hatalmas árokba, a horhosba. A gyökerek között meg gödrök, dombok s lyukak százai vannak. Mindegyikben megbújik valami – a kisebbekben csak bogarak, pókok, a nagyobbakban egerek, pockok, meg ki tudja, még mi minden! A lehullott faágak közötti résben pillangó pihen, a magasabban lévő helyekre madár rak fészket. A faluban azt rebesgetik, hogy a lyukak némelyike barlangot rejt… De nem ám akármilyet! Mert benne törpék, manók és más furcsa lények élnek. Jók is, meg rosszak is.

Mondják, hogy egyszer egy legény meglátott egy manót, aki éppen egy tüskés bokor ágai közé akadt. Kérte a manó a legényt, hogy szabadítaná ki őt onnan, ám a legény csak jót kacagott, és tovább ballagott. No, meg is lett ezért a jutalma! Azóta, ha bárki hozzászól, nem is tud máshogy válaszolni, csak nyihogva, nyerítve nevetni! Ezt az átkot a manónak az anyja, a Vasorrú Manyóca küldte rá, aki úgy megdühödött akkor az emberekre, hogy azóta sem csillapodott, és a békés, arra járó vándorokat sorra megszólítja, kiabál nekik, kurjongat utánuk, aki nem figyel, azt apró kaviccsal dobálja, s megpróbálja becsalni őket a barlangjába. De hogy ott mi vár az emberre, azt nem tudja senki.

Hitte is ezt Misi, nem is – de a horhoson akkor is át kellett menni! Ahogy Sári és Misi megy, mendegél hazafelé, már épp a horhos közepén járnak, mikor egyszer csak, az egyik domborulat alól előlépett egy csúnya, töpörödött anyó. Kócos haja alatt alig látszott arca, csak a nagy orra lógott ki onnan. Ruhája egy kopott köpönyeg volt, amit a vállán általvetve hordott.

– Hahó, gyerekek, álljatok csak meg! Akartok-e nevetni, jó nagyokat kacagni? – kérdezte rekedtes hangján mézes-mázosan.

Misi rémülten szaporázni kezdte lépteit, ám Sári, aki mindig is túlontúl kíváncsi volt, kitépte kezét Misi kezéből, és a nagyorrú manó felé fordult.

– Szeretnénk, bizony! Mi mulatságosat tudsz mutatni nekünk? Misi visszalépett Sáriért. Karjánál fogva próbálta meg elhúzni őt onnan, s közben odasúgta neki:

– Nem látod, hogy ez a Vasorrú Manyóca?!

De Sári bizony nem félt, hanem elindult a manó után. Egy hatalmas nyílás szája ásítozott nem messze tőlük, ide ment be a manó és Sári, s mivel Misi nem akarta a kislányt magára hagyni, ő is utánuk ment, remegő térddel, nehéz szívvel. Egy barlangba jutottak, ahol fáklyák világítottak. A pirinyó anyó kézbe vett egyet, s ettől igen hosszú árnyéka nőtt a földön és a távoli falon. Nem volt ott semmi, csak dohos szag, por és pókháló.

– Gyertek csak, gyertek! – biztatta őket Vasorrú Manyóca, s elindult előre egy hosszú folyosón. Mentek, mentek, de nem találkoztak senkivel és semmivel, mígnem egyszer csak fülsiketítő lárma törte meg a csendet. A vijjogó hangoktól a gyerekek megijedtek. Vasorrú Manyóca rájuk nézett, és ijedelmüket látva kacagni kezdett.

– Ha-ha-ha, ha-ha-ha! De hát ezek még csak a denevérek! Ne féljetek, emberhúst nem esznek! – s nevetett Vasorrú Manyóca tovább, rikácsoló kacaja megtöltötte a termet.

– No mi az, ti nem nevettek? Nem baj, talán majd most! – ebben a pillanatban a denevérek berepültek a szomszédos barlangteremből. A fénytől amúgy is megijedve össze-vissza csapkodtak, hát még amikor Vasorrú Manyóca egy ostorral megzavarta őket. Azok meg neki-neki röpültek a gyerekeknek, véletlenül még Sári gyönyörű, hullámos, vállra omló hajába is jól belegabalyodott egy. Most hahotázott csak Vasorrú Manyóca igazán! Ment volna most már Sári is inkább haza, mert megértette, hogy ez a manó itt csúfot űz vele.

– Na, ha ti is jót nevettetek, akkor mehetünk beljebb! – kiáltotta csúfondárosan Vasorrú Manyóca, a denevéreket elhessegette, és indult tovább a folyosón.

Gondolt egyet Misi, hogyha ők nem a manó után mennének, hanem visszafelé, akkor talán kijutnának a barlangból. De a visszafele út el volt zárva! Sziklafalat találtak ott, ahol az előbb még a barlangterem nyílása volt! Nem volt mit tenni, mint a manó után menni. Az pedig mentében is rikácsolt, kiabált , kajánul nevetett. A gyerekek pedig egyszer csak azt látják, hogy a köpenye alatt mozgolódik valami. Hát képzeljétek, pikkelyes farka, s szárnya nőtt Vasorrú Manyócának! A fáklyája eltűnt a kezéből, s a tűz most már a szájából lövellt ki. Csak a hangja maradt ugyanaz. Erről ismerték meg, hogy ő a manó, aki sárkánnyá lett. A két gyermek igen megijedt. Mert ugyan Vasorrú Manyóca is rút volt, de ez a sárkány ráadásul még igen-igen bűzlött is. Majd felfordult a gyomruk tőle, hát még mikor hosszú nyakát feléjük nyújtva, nyáladzó száját kitátotta. Tűz helyett most hatalmas nyelv, és hegyes fogak meredeztek benne.

– Na mi lesz gyerekek, nem nevettek? Hisz azért jöttetek! Csak rajta, rajta, gyerünk, nevessetek! – s csapott egyet hatalmasra nőtt, erős farkával. Csak úgy porzott tőle a barlang földje. Aztán elindult a sárkánnyá vált Vasorrú Manyóca a gyerekek felé, s a második farkcsapással elragadta Misi mellől Sárit. Körbetekerte, és bárhogy is kapálódzott a kislány, nem tudott szabadulni. Csak sírt és reszketett a félelemtől meg az undortól.

Rémségesen érezte magát Misi is! Látva, hogy mi történik, azon gondolkodott, hogyan tudná Sárit a sárkány bűzös elöléséből kiszabadítani. Ekkor a sárkány megindult felé. Hej, most még jobban megijedt ám Miska, gondolhatjátok! Érezte, hogy a torkában dobog a szíve, a lábai remegnek, s hogy lábában, karjában mintha ólom lenne. Meg sem tudott moccanni.

Mintha a távolból hallotta volna Sári kiabálását: – Segíts, Misi, segíts! Jaj-jaj, segíts Misi!

S míg Sári kiáltását kívülről hallotta, addig egyszer csak belülről nagypapa kedves, öreg hangja szólalt meg. Mintha a szívében ülne, s onnan suttogta volna: – Ne hagyd magad fiam! Segíts Sárikának! Ugyan, ne félj már! Hisz tudod! Ha Isten velünk – ki ellenünk?

Misi tagjai erre lassan kezdtek megelevenedni – csak arról nem volt még sejtelme sem, hogy hogyan tudná Sárit kiszabadítani. És ekkor megjelent egy hatalmas, fényes angyal, aki egy kardot nyújtott Misi felé.

– Fogd! Ez a tiéd! Ezzel legyőzheted a sárkányt!

Misi megilletődve vette át a fenséges lénytől a kardot, s bár soha nem használt még ilyen eszközt, mégis úgy érezte, mintha a kezébe termett volna. Az angyal képe halványodni kezdett, de még utoljára, mielőtt eltűnt volna, biztatóan rámosolygott a fiúra. Jól megmarkolta erre Misi a kardot, és akkorát suhintott vele a sárkány felé, hogy annak rögvest lerepült a rút feje! Egy másik suhintással a farkát is levágta, így az azonnal elengedte Sárit, és a kislány gyorsan odaszaladt Misihez. Közben Misi, fényes kardját a hüvelyébe visszatolta, és azt az övére csatolta. Elindultak rögvest kifelé – mert lám, az angyal helyén a kis fényesség nem más volt, mint egy szentjános bogár, mely zümmögve röpült és világított előttük, mutatván a kivezető utat.

Ekkor látják ám, amint Vasorrú Manyóca manóalakjában, ócska köpenyébe burkolózva ott siratja összevagdalt sárkány testét és hallják, hogy éktelenül, jajongva kiabál.

– Ó, a mindenit, levágták a fejem és a farkam! Ó, jaj-jaj-jaj!

De törődtek is ők most vele! Uzsgyi! Szaladtak kifelé. Nem akart már Sárika sehol sem, csak otthon lenni. Mentek is szaporán, s mikor Sáriék házához értek, Misi bekísérte a kislányt. Édesanyja már nagyon várta lányát, s meghallván a lépteit, elébejött. Rácsodálkozott a két gyerekre, hogy azok milyen csapzottan, kipirultan értek haza.

– Tán szaladtatok háztól házig? – kérdezte, majd, ahogy Misit jobban megnézte, kerekre nyílt a szeme.

– Hej, de megemberesedtél, Misi! Múlt héten láttalak, még csak fiúcska voltál – most meg már kész kislegény! Hát mi történt, Mihály?

– Kezétcsókolom! Majd Sárika elmeséli! Nekem most már sietnem kell haza!

Útközben hazafelé, a horhoson át Misi csak megsimogatta a kardját. Bátran lépkedett az árok mélyén – s képzeljétek, az a fényes, nagy angyal eljött ismét! Meg is szólította Misit:

„A kardra már nincs szükséged,

Hisz a sárkányt ím legyőzted!

Valahányszor szíved bátran Dobban,

a Gonosz megtorpan!

Bátorságod nagy hatalma

Egész tested fénybe vonja.

Nem győzhet le gonosz pára,

Szíved erős, igaz, s tiszta! ”

Azzal az angyal megsimogatta Misi arcát, s elrepült. Ott maradt Misi, egy bokor mellett állva. Látnotok kellett volna, milyen gyönyörű volt a palástja! Mert a fény, amiről az angyal beszélt, ott rezgett, csillogott körülötte, és a hátán, mint egy királyi palást, úgy szállt, lebegett. A szíve meg úgy fénylett, mint egy hatalmas gyémánt kő, beragyogta a horhost, s az egész erdőt. Boldogan ment tovább, s érezte, hogy ebben a meleg fényben fürdik most már mindig a teste. Odaért a helyhez, ahol Vasorrú Manyóca barlangja volt. Ott állt most is a manó, de milyen fura volt! Mert ahogy Misit meglátta, kezét szeme elé kapta, s nem győzött sivalkodni.

– Jaj-jaj-jaj, még a végén megvakulok! Jaj, ez a Miháy, de megbátorodott! – azzal elkotródott a gonosz pára, visszament a barlangjába, s nem is látták azóta.

Misi pedig hazaért, s azon csatakosan, amilyen a küzdelem hevében lett, megállt az apja előtt, s csillogó szemekkel ránézett. Édesapja, ki mindjárt látta és tudta, hogy megtörtént a próba tétel, így fogadta: – Jól van, Mihály fiam! Isten hozott újra itthon! Örülök, hogy ilyen derekasan helyt álltál!

– Édesapám! Volt nekem egy segítőm ám! – Tudom fiam, tudom. Van egy hatalmas, erős angyal, akit úgy hívnak, Mihály…

(Papp Mónika tollából)

[1] http://www.sajtkukac.hu/wp-content/uploads/2011/09/St_Michael.jpg