A változás most minden szinten jelen van az életünkben. Nemcsak a Cégnél csináljuk mostantól máshogy, de itthon is léptünk egy nagyot, mertünk (és valahol kénytelenek is voltunk) változtatni. Ma reggel, ahogy a kicsi Kékszeműm évnyitóján álltam, bevallom többször is könnybe lábadt a szemem – tudom, hogy érzelgős, meg minden, de bevállalom ezt is 🙂

Az egyik ilyen pillanat az volt, mikor az alábbi mese hangzott el az igazgató előadásában. Úgy érzem, ez a domb, ahol most vagyunk,  AZ a domb, ahová vetnünk kell a búzát.

Lázár Ervin: A molnár fia zsák búzája

A faluvégen laktak a molnárék, a patak mellett, takaros kis házacskában. Igaz, a kéményből hiányzott egy darab, meg a tetőn is tátongott egy-két jókora lyuk, de azért takaros ház volt, hiszen rezgő nyárfa állt az udvarában, rozmaring nőtt a csonka kéményen, a tetőn meg egész esztendőben úgy zöldellt a moha, hogy mindenki megbámulta, aki arra járt.

Ezért volt takaros a szegény molnár háza. De a fia volt mégis a legtakarosabb. Hetedhét országon nem találhattak nála különb legényt. Erős is volt, okos is, bátorságért sem ment a szomszédba, s ha dolgozni kellett, akkor is ember volt a talpán. S mint afféle legény, szerette a nótát, a jó bort meg a táncot. Talán kicsit jobban is szerette, mint kellett volna. Nem nagyon sokkal, de azért icipicivel mégis.

Mikor aztán huszonegy esztendős lett, odaállt eléje az apja.

– Megnőttél, fiam, ember lettél – mondta neki –, itt az ideje, hogy megállj a világban a saját lábadon. Én szegény ember vagyok, nem adhatok neked sok útravalót, de amit kapsz, jól becsüld meg, és mindig csak azt tedd, amit most mondok.

Kíváncsian várta a legény a folytatást, az apja meg ezalatt bement a malomba. Volt itt egy zsák búza. Nagyon régen őrizték, tartogatták, akkor sem nyúltak hozzá, mikor betevő falatjuk sem volt, pedig csak ezt a zsák búzát kellett volna a garatba önteni, aztán lett volna lisztjük, kalácsuk. Hanem a molnár soha nem engedett a zsákhoz nyúlni, pedig hej, de sokszor maradtak ebéd meg vacsora nélkül!

Ezt a zsák búzát hozta ki a molnár a keleplő malomból, s a fia elé tette.

– Ez az útravalód, fiam – mondta.

– Ej, édesapám – ámult el a legény –, nem jobb lenne ezt cipó formájában elvinni? Vagy eladnánk, két tallért is megadnak érte, azért aztán mindenfélét vehetnék az úton, amíg munkát nem találok. A tallérnak zsák se kell, könnyű is, kicsi is, elfér a zsebemben.

A molnár a fejét rázta.

– Nem úgy van az, fiam. Nem tallér kell neked, hanem ez a zsák búza. Mert jól jegyezd meg, ilyen búza nincs több a világon, ha ezt elveted, ezer zsákkal terem.

Ez tetszett a legénynek. Még hogy ezer zsákkal! Az lesz ám csak az igazi gazdagság, nem jár ő többet mezítláb soha életében, és még a király is megsüvegeli. Körül is nézett mindjárt, hogy hol találna vetéshez alkalmas földdarabot.

Az apja észrevette, hogy a fia már keresi is a helyet a vetésnek, s megszólalt gyorsan:

– Hanem, fiam, van ám egy bökkenő. Nem vetheted oda a búzádat, ahova akarod, mert akkor egy szem nem sok, annyit sem terem. Egyetlen hely van csak a világon, ahova elvetheted. Lehet, hogy közel, lehet, hogy messze, én azt nem tudhatom. De ha akarod, biztosan megtalálod, csak erő kell hozzá, és csüggedned nem szabad soha.

Vakarta a legény a feje búbját.

– Mégis, hogyan találom meg? Nem indulhatok vaktában a világnak!

– Azt nem is kéri tőled senki – nyugtatta meg az apja. – Ezen az úton elindulsz napkelet felé. Keveset pihenj, keveset aludj, csak éppen annyit, amennyi szükséges. Menni kell, menni! S amikor aztán egy dombocskához érsz, állj meg, vedd le a válladról a zsákot, és vesd el a dombocska földjébe a búzát. De nem lehet ám akármilyen dombocska. Ennek a dombocskának fekete humusz a földje, puha, omlós. A legtetején meg három fenyőfa áll, s mind a három fenyő csúcsán egy piros begyű madár énekel.

Jól van, elbúcsúzott a legény a szüleitől, az édesanyja még sírt is egy sort, de nem tartóztatta, hiszen tudta jól, egyszer minden legénynek neki kell vágni a világnak.

Ment, mendegélt a legény, még fütyörészett is, pedig ugyancsak húzta a vállát a jókora zsák. De azt gondolta magában, mit számít ez a kis fáradság, amikor ekkora gazdagság vár rá. Még meg is simogatta a nehéz zsákot.

– Ugye, zsákocska, nem hagyjuk mi cserben egymást?

Az országút nagyon hosszú, nem lehet látni se elejét, se végét. A nap egyre feljebb kapaszkodott, nem volt az égen egy árva felhő, meleg volt, verejtékezett a zsák alatt a legény. De nem hagyta magát. Ment csak keményen. „Egy kis felhő nem ártana ugyan – gondolta magában –, de ha nincs, nincs. Meg kell találnom a dombot.”

Három nap, három éjszaka ment egyfolytában. A zsák már nagyon nyomta a vállát, s lába is fájt kegyetlenül.

– Na, most már igazán itt lehetne az a dombocska – mondta bosszúsan a negyedik nap reggelén, de bizony dombocskának még csak nyoma sem látszott semerre.

Lefeküdt hát a legény, feje alá tette a zsákot, s nemsokára el is aludt. Azt álmodta, fényes hintóval állított be az apjához meg az anyjához, s olyan kéményt rakatott a házra, meg úgy befoltoztatta a lyukat, hogy a nap megállt csodálkozni az égen. El is mosolyodott álmában. Kisvártatva aztán felkelt, vette a zsákot, és továbbindult. Most már nem lehet messze a dombocska – gondolta. De bizony a dombocska nem látszott semerre. Újra eltelt három nap. Megint nagyon elfáradt, s már az járt az eszében, talán nem is mondott igazat az apja, amikor meglátott egy dombocskát.

– Na végre! – örült a legény, és meggyorsította lépteit, s mintha még a zsák is könnyebb lett volna a vállán.

Mikor közelebb ért, látja ám, hogy a dombocskának sárga homok a földje, a tetején meg egyetlen fenyő áll, s a fenyő csúcsán egy zöld begyű madár énekel.

– Ejha! – csodálkozott a legény. – Mintha az apám azt mondta volna, hogy három fenyőt találok meg fekete földet. De hiszen itt a domb. Apám biztosan tévedett.

Aztán arra is gondolt, hogy tovább kellene vinni a zsákot.

– De hiszen más domb nincs is itt semerre – mondta; fogta hát a zsákot, letette, kioldozta, és elkezdte vetni a szép piros szemű magot. Szórta, szórta, még dudorászott is, bár azért a három fenyő, a fekete föld meg a piros begyű madarak nem hagyták nyugodni. Egyszer csak látja ám, hogy a zöld begyű madár elhallgatott a fenyőn, és ijedten verdes a szárnyával.

– Mi bajod, kis madár? – kérdezte a legény.

– Nem a te földed, nem a te földed! – csivitelte a madár.

Hej, ennek a fele sem tréfa! Gyorsan bekötötte a legény a zsák száját, vállra kapta, aztán neki az országútnak. Sokkal könnyebb lett a zsák, hiszen a fele mag hiányzott – de azért a legény mégis nehezebbnek érezte. Fel sem mert nézni nagy bánatában, csak az utat bámulta egyre, lehajtott fejjel. Három hétig ment éjjel-nappal szakadatlan. A fél zsák búza már nagyon húzta a vállát, a lába is kisebesedett. „Most már igazán megszenvedtem érte, hol van hát a domb – morgott magában. – Elég lesz a fél zsák búza is, hiszen még így is ötszáz zsákkal terem. Cifra hintót ugyan nem vehetek, s otthon is csak a kéményt tudom megcsináltatni, a tetőt nem, de ez is több a semminél.”

Már-már elhatározta, hogy pihen egyet, mikor a látóhatár szélén meglátott egy dombot.

– Na végre! – kiáltott boldogan, és futásnak eredt.

A dombnál megint elcsodálkozott. Mert ennek a dombnak barna volt a földje, a tetején két fenyőfa állt, s mind a két fenyő csúcsán egy-egy kék begyű madár énekelt.

„Mintha apám három fenyőt mondott volna meg fekete földet és piros begyű madarakat” – gondolta a legény, de aztán legyintett.

„Ugyan, honnan tudhatta volna ő! Meg aztán más domb nincs is a közelben. Ez lesz az bizonyára.”

Fogta a zsákot, kioldozta a száját, és vetni kezdte a búzát. Vetett, vetett, de valami nem tetszett neki. Fölnéz egyszer a fára, hát látja ám, hogy a két madár úgy verdes a szárnyával, mintha a szívüket szaggatnák.

– Mi bajotok, madárkák? – kérdezte ijedten a legény.

– Nem a te földed, nem a te földed! – csivitelték a madarak.

Fogta erre gyorsan a legény a zsákot, s szaladt az országútra. Hát alig megy néhány lépést, egyszerre csak lát ám egy dombot: Fekete a földje, három fenyő áll a legtetején, s mindegyik fenyő csúcsán egy piros begyű madár énekel.

Volt öröm, mikor meglátták a legényt. Csapkodtak a szárnyukkal örömükben, integettek boldogan.

– Megjött a mi fiunk, megjött a mi fiunk!

A legény meg csak állt, szólni sem tudott.

– Vessél már, vessél már! – énekeltek a madarak. – Rád vártunk.

Letette a legény a zsákot, belenyúlt, de bizony egy fia magot sem talált.

– Miért nem vetsz? Miért nem vetsz? – kérdezték a madarak.

Erre aztán ledobta a legény a zsákot, s elfutott, fájt a szíve, majd meghasadt. A három piros begyű kis madár meg holtan hullott le az ágról, a fekete földű dombocska egyszeriben kősziklává változott.

Látod, látod, molnár fia, miért szórtad el a búzádat!