Találós kérdés…

kérdés

Melyik süteményt rejti az alábbi recept?

Búzaliszt

Sárgabarackíz ( sárgabarack 40%, cukor, alma, glükóz-fruktóz szörp, zselésítőanyag: E440, étkezési sav: E330, nedvesítőszer: E420, keményítő, savanyúságot szabályozó anyag: E331, tartósítószer: E202, stabilizátor: E333, aroma, színezék: E160a, sűrítőanyag: E415), margarin (részben hidrogénezett növényi olajok és zsírok, víz, só, emulgálószer: E471, savanyúságot szabályozó anyag: E330, aromák, színezék: E160a), cukor, kakaós ét bevonómassza (cukor, hidrogénezett növényi zsír (pálma, szója), zsírszegény kakaópor (17,9%), emulgálószer: (szójalecitin, aroma), víz, tojássárgája lé, térfogatnövelőszer: E500, aroma, reszelt citromhéj.

Igyekeztem hűen idézni E-me remek receptúrát.

Azt, hogy az évszázadok folyamán veszhetett-e el néhány összetevő pontos meghatározása (pl. aromák, részben hidrogénezett növényi olajok és zsírok) vagy csupán nagyanyáink hagytak némi teret a kreativitásnak, nem tudom.

Nem tudom azt sem, hogy 1kg liszthez hány tk esetleg cup E330 stb. kell…

Várom a segítséget és a megoldást.

A megfejtő mentesül az elfogyasztása alól… 🙂

A Férj

[1] http://www.sajtkukac.hu/wp-content/uploads/2012/06/kérdés.png

Mihály napra

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiúcska valahol a Zalai-dombság egyik völgyében. Csodálatos hely volt ez, a föld felszíne hullámos volt a sok magaslattól, és mindent fák, bokrok, füvek, mezei virágok borítottak. A sok zöldet és színeset néhol kékes-zöld kígyók szelték át, patakok és folyók kanyarogtak a völgyekben, máshol csillámló felületű foltok, aprócska tavak állottak.

Ezt a kisfiút, aki ezen a szép helyen élt, Misinek hívták. Egészen kicsi gyermekként sok időt töltött szeretett nagyapjával, mivel a szülei a földjükön dolgoztak. Nagypapa mesélt neki küzdelmes életéről, és rengeteg dologra megtanította. Kedvenc mondása ez volt: „Ha Isten velünk – ki ellenünk?” Így kerekedett felül nagypapa mindig a gondokon, és így oldott meg előbb-utóbb mindent. Mikor Misi kilencedik születésnapja közelgett, azt kérte édesapjától, hogy ajándékképpen ezentúl ne Misinek, hanem, amúgy férfiasan, Mihálynak szólítsák. Mivel szegények voltak, egyebet nem is kért. Erre viszont nagyon vágyott már!

Az édesapja azt mondta neki:

– Jól van, fiam, meglesz, amit kérsz, ha kiállod a próbát!

– Milyen próbát? – szaladt fel Misi szemöldöke kérdőn.

– Hogy milyet? Hát majd meglátod fiam, majd meglátod… – mondta édesapja titokzatos arccal. – Hanem, most eredj, s kísérd haza Sárikát, mert már igen későre jár. Eleget játszottatok ma, s az édesanyja bizonyára haza várja.

Indult is a két gyermek, s nemsokára kézen fogva baktattak az esti szürkületben. Útjuk a horhoson át vezetett. Érdekes hely ám a horhos! Olyan, mint egy mély árok a földben, az erdő közepében. Olyan mély, hogy ha az ember megy benne, ki se látszik belőle. Még a felnőttek sem! Falán látszanak a fák és bokrok gyökerei, s némelyik ki is lóg a hatalmas árokba, a horhosba. A gyökerek között meg gödrök, dombok s lyukak százai vannak. Mindegyikben megbújik valami – a kisebbekben csak bogarak, pókok, a nagyobbakban egerek, pockok, meg ki tudja, még mi minden! A lehullott faágak közötti résben pillangó pihen, a magasabban lévő helyekre madár rak fészket. A faluban azt rebesgetik, hogy a lyukak némelyike barlangot rejt… De nem ám akármilyet! Mert benne törpék, manók és más furcsa lények élnek. Jók is, meg rosszak is.

Mondják, hogy egyszer egy legény meglátott egy manót, aki éppen egy tüskés bokor ágai közé akadt. Kérte a manó a legényt, hogy szabadítaná ki őt onnan, ám a legény csak jót kacagott, és tovább ballagott. No, meg is lett ezért a jutalma! Azóta, ha bárki hozzászól, nem is tud máshogy válaszolni, csak nyihogva, nyerítve nevetni! Ezt az átkot a manónak az anyja, a Vasorrú Manyóca küldte rá, aki úgy megdühödött akkor az emberekre, hogy azóta sem csillapodott, és a békés, arra járó vándorokat sorra megszólítja, kiabál nekik, kurjongat utánuk, aki nem figyel, azt apró kaviccsal dobálja, s megpróbálja becsalni őket a barlangjába. De hogy ott mi vár az emberre, azt nem tudja senki.

Hitte is ezt Misi, nem is – de a horhoson akkor is át kellett menni! Ahogy Sári és Misi megy, mendegél hazafelé, már épp a horhos közepén járnak, mikor egyszer csak, az egyik domborulat alól előlépett egy csúnya, töpörödött anyó. Kócos haja alatt alig látszott arca, csak a nagy orra lógott ki onnan. Ruhája egy kopott köpönyeg volt, amit a vállán általvetve hordott.

– Hahó, gyerekek, álljatok csak meg! Akartok-e nevetni, jó nagyokat kacagni? – kérdezte rekedtes hangján mézes-mázosan.

Misi rémülten szaporázni kezdte lépteit, ám Sári, aki mindig is túlontúl kíváncsi volt, kitépte kezét Misi kezéből, és a nagyorrú manó felé fordult.

– Szeretnénk, bizony! Mi mulatságosat tudsz mutatni nekünk? Misi visszalépett Sáriért. Karjánál fogva próbálta meg elhúzni őt onnan, s közben odasúgta neki:

– Nem látod, hogy ez a Vasorrú Manyóca?!

De Sári bizony nem félt, hanem elindult a manó után. Egy hatalmas nyílás szája ásítozott nem messze tőlük, ide ment be a manó és Sári, s mivel Misi nem akarta a kislányt magára hagyni, ő is utánuk ment, remegő térddel, nehéz szívvel. Egy barlangba jutottak, ahol fáklyák világítottak. A pirinyó anyó kézbe vett egyet, s ettől igen hosszú árnyéka nőtt a földön és a távoli falon. Nem volt ott semmi, csak dohos szag, por és pókháló.

– Gyertek csak, gyertek! – biztatta őket Vasorrú Manyóca, s elindult előre egy hosszú folyosón. Mentek, mentek, de nem találkoztak senkivel és semmivel, mígnem egyszer csak fülsiketítő lárma törte meg a csendet. A vijjogó hangoktól a gyerekek megijedtek. Vasorrú Manyóca rájuk nézett, és ijedelmüket látva kacagni kezdett.

– Ha-ha-ha, ha-ha-ha! De hát ezek még csak a denevérek! Ne féljetek, emberhúst nem esznek! – s nevetett Vasorrú Manyóca tovább, rikácsoló kacaja megtöltötte a termet.

– No mi az, ti nem nevettek? Nem baj, talán majd most! – ebben a pillanatban a denevérek berepültek a szomszédos barlangteremből. A fénytől amúgy is megijedve össze-vissza csapkodtak, hát még amikor Vasorrú Manyóca egy ostorral megzavarta őket. Azok meg neki-neki röpültek a gyerekeknek, véletlenül még Sári gyönyörű, hullámos, vállra omló hajába is jól belegabalyodott egy. Most hahotázott csak Vasorrú Manyóca igazán! Ment volna most már Sári is inkább haza, mert megértette, hogy ez a manó itt csúfot űz vele.

– Na, ha ti is jót nevettetek, akkor mehetünk beljebb! – kiáltotta csúfondárosan Vasorrú Manyóca, a denevéreket elhessegette, és indult tovább a folyosón.

Gondolt egyet Misi, hogyha ők nem a manó után mennének, hanem visszafelé, akkor talán kijutnának a barlangból. De a visszafele út el volt zárva! Sziklafalat találtak ott, ahol az előbb még a barlangterem nyílása volt! Nem volt mit tenni, mint a manó után menni. Az pedig mentében is rikácsolt, kiabált , kajánul nevetett. A gyerekek pedig egyszer csak azt látják, hogy a köpenye alatt mozgolódik valami. Hát képzeljétek, pikkelyes farka, s szárnya nőtt Vasorrú Manyócának! A fáklyája eltűnt a kezéből, s a tűz most már a szájából lövellt ki. Csak a hangja maradt ugyanaz. Erről ismerték meg, hogy ő a manó, aki sárkánnyá lett. A két gyermek igen megijedt. Mert ugyan Vasorrú Manyóca is rút volt, de ez a sárkány ráadásul még igen-igen bűzlött is. Majd felfordult a gyomruk tőle, hát még mikor hosszú nyakát feléjük nyújtva, nyáladzó száját kitátotta. Tűz helyett most hatalmas nyelv, és hegyes fogak meredeztek benne.

– Na mi lesz gyerekek, nem nevettek? Hisz azért jöttetek! Csak rajta, rajta, gyerünk, nevessetek! – s csapott egyet hatalmasra nőtt, erős farkával. Csak úgy porzott tőle a barlang földje. Aztán elindult a sárkánnyá vált Vasorrú Manyóca a gyerekek felé, s a második farkcsapással elragadta Misi mellől Sárit. Körbetekerte, és bárhogy is kapálódzott a kislány, nem tudott szabadulni. Csak sírt és reszketett a félelemtől meg az undortól.

Rémségesen érezte magát Misi is! Látva, hogy mi történik, azon gondolkodott, hogyan tudná Sárit a sárkány bűzös elöléséből kiszabadítani. Ekkor a sárkány megindult felé. Hej, most még jobban megijedt ám Miska, gondolhatjátok! Érezte, hogy a torkában dobog a szíve, a lábai remegnek, s hogy lábában, karjában mintha ólom lenne. Meg sem tudott moccanni.

Mintha a távolból hallotta volna Sári kiabálását: – Segíts, Misi, segíts! Jaj-jaj, segíts Misi!

S míg Sári kiáltását kívülről hallotta, addig egyszer csak belülről nagypapa kedves, öreg hangja szólalt meg. Mintha a szívében ülne, s onnan suttogta volna: – Ne hagyd magad fiam! Segíts Sárikának! Ugyan, ne félj már! Hisz tudod! Ha Isten velünk – ki ellenünk?

Misi tagjai erre lassan kezdtek megelevenedni – csak arról nem volt még sejtelme sem, hogy hogyan tudná Sárit kiszabadítani. És ekkor megjelent egy hatalmas, fényes angyal, aki egy kardot nyújtott Misi felé.

– Fogd! Ez a tiéd! Ezzel legyőzheted a sárkányt!

Misi megilletődve vette át a fenséges lénytől a kardot, s bár soha nem használt még ilyen eszközt, mégis úgy érezte, mintha a kezébe termett volna. Az angyal képe halványodni kezdett, de még utoljára, mielőtt eltűnt volna, biztatóan rámosolygott a fiúra. Jól megmarkolta erre Misi a kardot, és akkorát suhintott vele a sárkány felé, hogy annak rögvest lerepült a rút feje! Egy másik suhintással a farkát is levágta, így az azonnal elengedte Sárit, és a kislány gyorsan odaszaladt Misihez. Közben Misi, fényes kardját a hüvelyébe visszatolta, és azt az övére csatolta. Elindultak rögvest kifelé – mert lám, az angyal helyén a kis fényesség nem más volt, mint egy szentjános bogár, mely zümmögve röpült és világított előttük, mutatván a kivezető utat.

Ekkor látják ám, amint Vasorrú Manyóca manóalakjában, ócska köpenyébe burkolózva ott siratja összevagdalt sárkány testét és hallják, hogy éktelenül, jajongva kiabál.

– Ó, a mindenit, levágták a fejem és a farkam! Ó, jaj-jaj-jaj!

De törődtek is ők most vele! Uzsgyi! Szaladtak kifelé. Nem akart már Sárika sehol sem, csak otthon lenni. Mentek is szaporán, s mikor Sáriék házához értek, Misi bekísérte a kislányt. Édesanyja már nagyon várta lányát, s meghallván a lépteit, elébejött. Rácsodálkozott a két gyerekre, hogy azok milyen csapzottan, kipirultan értek haza.

– Tán szaladtatok háztól házig? – kérdezte, majd, ahogy Misit jobban megnézte, kerekre nyílt a szeme.

– Hej, de megemberesedtél, Misi! Múlt héten láttalak, még csak fiúcska voltál – most meg már kész kislegény! Hát mi történt, Mihály?

– Kezétcsókolom! Majd Sárika elmeséli! Nekem most már sietnem kell haza!

Útközben hazafelé, a horhoson át Misi csak megsimogatta a kardját. Bátran lépkedett az árok mélyén – s képzeljétek, az a fényes, nagy angyal eljött ismét! Meg is szólította Misit:

„A kardra már nincs szükséged,

Hisz a sárkányt ím legyőzted!

Valahányszor szíved bátran Dobban,

a Gonosz megtorpan!

Bátorságod nagy hatalma

Egész tested fénybe vonja.

Nem győzhet le gonosz pára,

Szíved erős, igaz, s tiszta! ”

Azzal az angyal megsimogatta Misi arcát, s elrepült. Ott maradt Misi, egy bokor mellett állva. Látnotok kellett volna, milyen gyönyörű volt a palástja! Mert a fény, amiről az angyal beszélt, ott rezgett, csillogott körülötte, és a hátán, mint egy királyi palást, úgy szállt, lebegett. A szíve meg úgy fénylett, mint egy hatalmas gyémánt kő, beragyogta a horhost, s az egész erdőt. Boldogan ment tovább, s érezte, hogy ebben a meleg fényben fürdik most már mindig a teste. Odaért a helyhez, ahol Vasorrú Manyóca barlangja volt. Ott állt most is a manó, de milyen fura volt! Mert ahogy Misit meglátta, kezét szeme elé kapta, s nem győzött sivalkodni.

– Jaj-jaj-jaj, még a végén megvakulok! Jaj, ez a Miháy, de megbátorodott! – azzal elkotródott a gonosz pára, visszament a barlangjába, s nem is látták azóta.

Misi pedig hazaért, s azon csatakosan, amilyen a küzdelem hevében lett, megállt az apja előtt, s csillogó szemekkel ránézett. Édesapja, ki mindjárt látta és tudta, hogy megtörtént a próba tétel, így fogadta: – Jól van, Mihály fiam! Isten hozott újra itthon! Örülök, hogy ilyen derekasan helyt álltál!

– Édesapám! Volt nekem egy segítőm ám! – Tudom fiam, tudom. Van egy hatalmas, erős angyal, akit úgy hívnak, Mihály…

(Papp Mónika tollából)

[1] http://www.sajtkukac.hu/wp-content/uploads/2011/09/St_Michael.jpg

Szeptember első napjára

A változás most minden szinten jelen van az életünkben. Nemcsak a Cégnél csináljuk mostantól máshogy, de itthon is léptünk egy nagyot, mertünk (és valahol kénytelenek is voltunk) változtatni. Ma reggel, ahogy a kicsi Kékszeműm évnyitóján álltam, bevallom többször is könnybe lábadt a szemem – tudom, hogy érzelgős, meg minden, de bevállalom ezt is 🙂

Az egyik ilyen pillanat az volt, mikor az alábbi mese hangzott el az igazgató előadásában. Úgy érzem, ez a domb, ahol most vagyunk,  AZ a domb, ahová vetnünk kell a búzát.

Lázár Ervin: A molnár fia zsák búzája

A faluvégen laktak a molnárék, a patak mellett, takaros kis házacskában. Igaz, a kéményből hiányzott egy darab, meg a tetőn is tátongott egy-két jókora lyuk, de azért takaros ház volt, hiszen rezgő nyárfa állt az udvarában, rozmaring nőtt a csonka kéményen, a tetőn meg egész esztendőben úgy zöldellt a moha, hogy mindenki megbámulta, aki arra járt.

Ezért volt takaros a szegény molnár háza. De a fia volt mégis a legtakarosabb. Hetedhét országon nem találhattak nála különb legényt. Erős is volt, okos is, bátorságért sem ment a szomszédba, s ha dolgozni kellett, akkor is ember volt a talpán. S mint afféle legény, szerette a nótát, a jó bort meg a táncot. Talán kicsit jobban is szerette, mint kellett volna. Nem nagyon sokkal, de azért icipicivel mégis.

Mikor aztán huszonegy esztendős lett, odaállt eléje az apja.

– Megnőttél, fiam, ember lettél – mondta neki –, itt az ideje, hogy megállj a világban a saját lábadon. Én szegény ember vagyok, nem adhatok neked sok útravalót, de amit kapsz, jól becsüld meg, és mindig csak azt tedd, amit most mondok.

Kíváncsian várta a legény a folytatást, az apja meg ezalatt bement a malomba. Volt itt egy zsák búza. Nagyon régen őrizték, tartogatták, akkor sem nyúltak hozzá, mikor betevő falatjuk sem volt, pedig csak ezt a zsák búzát kellett volna a garatba önteni, aztán lett volna lisztjük, kalácsuk. Hanem a molnár soha nem engedett a zsákhoz nyúlni, pedig hej, de sokszor maradtak ebéd meg vacsora nélkül!

Ezt a zsák búzát hozta ki a molnár a keleplő malomból, s a fia elé tette.

– Ez az útravalód, fiam – mondta.

– Ej, édesapám – ámult el a legény –, nem jobb lenne ezt cipó formájában elvinni? Vagy eladnánk, két tallért is megadnak érte, azért aztán mindenfélét vehetnék az úton, amíg munkát nem találok. A tallérnak zsák se kell, könnyű is, kicsi is, elfér a zsebemben.

A molnár a fejét rázta.

– Nem úgy van az, fiam. Nem tallér kell neked, hanem ez a zsák búza. Mert jól jegyezd meg, ilyen búza nincs több a világon, ha ezt elveted, ezer zsákkal terem.

Ez tetszett a legénynek. Még hogy ezer zsákkal! Az lesz ám csak az igazi gazdagság, nem jár ő többet mezítláb soha életében, és még a király is megsüvegeli. Körül is nézett mindjárt, hogy hol találna vetéshez alkalmas földdarabot.

Az apja észrevette, hogy a fia már keresi is a helyet a vetésnek, s megszólalt gyorsan:

– Hanem, fiam, van ám egy bökkenő. Nem vetheted oda a búzádat, ahova akarod, mert akkor egy szem nem sok, annyit sem terem. Egyetlen hely van csak a világon, ahova elvetheted. Lehet, hogy közel, lehet, hogy messze, én azt nem tudhatom. De ha akarod, biztosan megtalálod, csak erő kell hozzá, és csüggedned nem szabad soha.

Vakarta a legény a feje búbját.

– Mégis, hogyan találom meg? Nem indulhatok vaktában a világnak!

– Azt nem is kéri tőled senki – nyugtatta meg az apja. – Ezen az úton elindulsz napkelet felé. Keveset pihenj, keveset aludj, csak éppen annyit, amennyi szükséges. Menni kell, menni! S amikor aztán egy dombocskához érsz, állj meg, vedd le a válladról a zsákot, és vesd el a dombocska földjébe a búzát. De nem lehet ám akármilyen dombocska. Ennek a dombocskának fekete humusz a földje, puha, omlós. A legtetején meg három fenyőfa áll, s mind a három fenyő csúcsán egy piros begyű madár énekel.

Jól van, elbúcsúzott a legény a szüleitől, az édesanyja még sírt is egy sort, de nem tartóztatta, hiszen tudta jól, egyszer minden legénynek neki kell vágni a világnak.

Ment, mendegélt a legény, még fütyörészett is, pedig ugyancsak húzta a vállát a jókora zsák. De azt gondolta magában, mit számít ez a kis fáradság, amikor ekkora gazdagság vár rá. Még meg is simogatta a nehéz zsákot.

– Ugye, zsákocska, nem hagyjuk mi cserben egymást?

Az országút nagyon hosszú, nem lehet látni se elejét, se végét. A nap egyre feljebb kapaszkodott, nem volt az égen egy árva felhő, meleg volt, verejtékezett a zsák alatt a legény. De nem hagyta magát. Ment csak keményen. „Egy kis felhő nem ártana ugyan – gondolta magában –, de ha nincs, nincs. Meg kell találnom a dombot.”

Három nap, három éjszaka ment egyfolytában. A zsák már nagyon nyomta a vállát, s lába is fájt kegyetlenül.

– Na, most már igazán itt lehetne az a dombocska – mondta bosszúsan a negyedik nap reggelén, de bizony dombocskának még csak nyoma sem látszott semerre.

Lefeküdt hát a legény, feje alá tette a zsákot, s nemsokára el is aludt. Azt álmodta, fényes hintóval állított be az apjához meg az anyjához, s olyan kéményt rakatott a házra, meg úgy befoltoztatta a lyukat, hogy a nap megállt csodálkozni az égen. El is mosolyodott álmában. Kisvártatva aztán felkelt, vette a zsákot, és továbbindult. Most már nem lehet messze a dombocska – gondolta. De bizony a dombocska nem látszott semerre. Újra eltelt három nap. Megint nagyon elfáradt, s már az járt az eszében, talán nem is mondott igazat az apja, amikor meglátott egy dombocskát.

– Na végre! – örült a legény, és meggyorsította lépteit, s mintha még a zsák is könnyebb lett volna a vállán.

Mikor közelebb ért, látja ám, hogy a dombocskának sárga homok a földje, a tetején meg egyetlen fenyő áll, s a fenyő csúcsán egy zöld begyű madár énekel.

– Ejha! – csodálkozott a legény. – Mintha az apám azt mondta volna, hogy három fenyőt találok meg fekete földet. De hiszen itt a domb. Apám biztosan tévedett.

Aztán arra is gondolt, hogy tovább kellene vinni a zsákot.

– De hiszen más domb nincs is itt semerre – mondta; fogta hát a zsákot, letette, kioldozta, és elkezdte vetni a szép piros szemű magot. Szórta, szórta, még dudorászott is, bár azért a három fenyő, a fekete föld meg a piros begyű madarak nem hagyták nyugodni. Egyszer csak látja ám, hogy a zöld begyű madár elhallgatott a fenyőn, és ijedten verdes a szárnyával.

– Mi bajod, kis madár? – kérdezte a legény.

– Nem a te földed, nem a te földed! – csivitelte a madár.

Hej, ennek a fele sem tréfa! Gyorsan bekötötte a legény a zsák száját, vállra kapta, aztán neki az országútnak. Sokkal könnyebb lett a zsák, hiszen a fele mag hiányzott – de azért a legény mégis nehezebbnek érezte. Fel sem mert nézni nagy bánatában, csak az utat bámulta egyre, lehajtott fejjel. Három hétig ment éjjel-nappal szakadatlan. A fél zsák búza már nagyon húzta a vállát, a lába is kisebesedett. „Most már igazán megszenvedtem érte, hol van hát a domb – morgott magában. – Elég lesz a fél zsák búza is, hiszen még így is ötszáz zsákkal terem. Cifra hintót ugyan nem vehetek, s otthon is csak a kéményt tudom megcsináltatni, a tetőt nem, de ez is több a semminél.”

Már-már elhatározta, hogy pihen egyet, mikor a látóhatár szélén meglátott egy dombot.

– Na végre! – kiáltott boldogan, és futásnak eredt.

A dombnál megint elcsodálkozott. Mert ennek a dombnak barna volt a földje, a tetején két fenyőfa állt, s mind a két fenyő csúcsán egy-egy kék begyű madár énekelt.

„Mintha apám három fenyőt mondott volna meg fekete földet és piros begyű madarakat” – gondolta a legény, de aztán legyintett.

„Ugyan, honnan tudhatta volna ő! Meg aztán más domb nincs is a közelben. Ez lesz az bizonyára.”

Fogta a zsákot, kioldozta a száját, és vetni kezdte a búzát. Vetett, vetett, de valami nem tetszett neki. Fölnéz egyszer a fára, hát látja ám, hogy a két madár úgy verdes a szárnyával, mintha a szívüket szaggatnák.

– Mi bajotok, madárkák? – kérdezte ijedten a legény.

– Nem a te földed, nem a te földed! – csivitelték a madarak.

Fogta erre gyorsan a legény a zsákot, s szaladt az országútra. Hát alig megy néhány lépést, egyszerre csak lát ám egy dombot: Fekete a földje, három fenyő áll a legtetején, s mindegyik fenyő csúcsán egy piros begyű madár énekel.

Volt öröm, mikor meglátták a legényt. Csapkodtak a szárnyukkal örömükben, integettek boldogan.

– Megjött a mi fiunk, megjött a mi fiunk!

A legény meg csak állt, szólni sem tudott.

– Vessél már, vessél már! – énekeltek a madarak. – Rád vártunk.

Letette a legény a zsákot, belenyúlt, de bizony egy fia magot sem talált.

– Miért nem vetsz? Miért nem vetsz? – kérdezték a madarak.

Erre aztán ledobta a legény a zsákot, s elfutott, fájt a szíve, majd meghasadt. A három piros begyű kis madár meg holtan hullott le az ágról, a fekete földű dombocska egyszeriben kősziklává változott.

Látod, látod, molnár fia, miért szórtad el a búzádat!

Könyvekről és egyéb démonokról

Vesta kíváncsiskodott a Konyhasónaplón, de hátha itt is érdekel valakit.

01 – A múlt év legjobb könyve – Audrey Niffenegger: Her Fearful Symmetry (A Highgate temető ikrei)

 

02 – Több, mint 3 alkalommal olvastad – Nick Hornby: How to be Good (hivatalosan is a Bibliámmá nyilvánítottam)

03 – Kedvenc könyvsorozat – Narnia krónikái ;-) , Adrian Mole kínszenvedései

04 – A sorozat kedvenc része: –

05 – Boldog leszel ettől a könyvtől: max vidám – Roald Dahl – Szofi és a HABÓ

06 – Szomorúvá tesz: Sofi Oksanen – Tisztogatás

07 – Leginkább alulértékelt könyv: Salamon Pál – A Sorel-ház

08 – Túlértékelt könyv: Ld. 11, 29+

09 – Amiről azt hitted nem fogod szeretni, de végül mégisLjudmilla Ulickaja: Médea és gyermekei – nehezen indult, de aztán nagyon jó lett

10 – Kedvenc klasszikus: Jane Austen – Büszkeség és balítélet

11 – Ami nagyon nem tetszett: Joanne Harris könyveinek többsége, pl. Rúnajelek, Aludj kislány….

12 – Amit valaha szerettél, de most már nem: Robin Cook, Leslie L. lawrence

13 – Kedvenc író: Hornbyt már ellőttem, úgyhogy Szabó Magda

14 – Kedvenc könyv az írótól: nem tudnék egyet kiemelni

15 – Kedvenc férfi karakter: Henry, az időutazó

16 – Kedvenc női karakter: Sarah (John Fowles: A francia hadnagy szeretője)

17 – Kedvenc idézet könyvből: „But for the majority of people, marriage-ending conversations happen only once, if at all. If you choose to conduct yours on a mobile phone, in a Leeds car park, then you cannot really claim that it is unrepresentítive, in the same way that Lee Harvey Oswald couldn’t really claim that shooting presidents wasn’t like him at all. Sometimes we have to be judged by our one-offs.”

18 – Csalódtál benne: Tony Parsons újabb könyvei – az Apa és fia meg a Férj és feleség nagyon tetszett, azóta lejtmenet

19 – Legjobb adaptáció: Száll a kakukk fészkére

20 – Kedvenc romantikusBridget Jones naplója J

21 – Gyerekkori kedvenc: Christine Nöstlinger – Órarend randevúval

22 – Kedvenc saját könyved: ezt a kérdést nem tudom értelmezni….

23 – Régóta el akarod olvasni, de még mindig nem került sorra: John Fowles – Daniel Martin (visszariaszt a vastagsága)

24 – A könyv, amit bárcsak többen olvasnának: Ian McEwan – Vágy és vezeklés

25 – A karakter, akivel leginkább tudsz azonosulni: Katie Carr (How to be Good)

26 – A könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásodat valamiben: –

27 – Legmeglepőbb befejezés vagy csavar a történetben: Yann Martell – Pí élete – durván fejbevágott

28 – Kedvenc könyvcím: A vak bérgyilkos (Margaret Atwood) nem lehet kihagyni, hogy ne Vakbélgyilkosnak mondjuk J

29 – Mindenki utálta, kivéve te: –

29+ –Mindenki szereti, kivéve tehú, rengeteg ilyen van: davincikódok, tetovált lányok, fejősévák,

30 – Abszolút kedvenc könyv: ez hangulat és korfüggő

Itt a karácsony!

Ezzel a történettel és egy csodaszép dallal  – a gimnáziumi kórusunk előadásában – kívánok minden kedves olvasómnak békés, boldog ünnepeket!

http://www.youtube.com/watch?v=Y3wA8N0efrA

Lázár Ervin: Az asszony

Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötétségből jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni, merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem kopogott.
– Az istenért, jöjjön be, hiszen megfagy – mondta neki anyám.
Az asszony nem mozdult, szemét szüleimre emelte, és csendesen így szólt:
– Engem üldöznek.
– Egy nőt? Csecsemővel? Miért? – kérdezte apám.
Anyám szelíden megfogta a karját.
– Jöjjön már be.
– Nem követtem el semmi rosszat – mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé. – Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik.
– Jöjjön csak be.
Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa aranyszegélyű, világos köpenyét, kibontotta a pólyából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránk nevetett, fogatlan, bölcs nevetéssel.
– Csak karácsonyig. Karácsonykor már lesz hova mennünk – mondta az asszony. Anyám ránk nézett.
– Gyerekek, senkinek se mondjátok meg, hogy a néni nálunk van! Megértettétek?
– Nem azért, mintha bárkitől tartani kellene – mondta apám –, itt Rácpácegresen nincs senki, aki elárulna bennünket. De biztos, ami biztos.
Tudom, akkor mindannyian Bederik Durira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpácegresen, de itt ólálkodott mindig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülőféle volt. Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő asszonyokat.
Igen, őtőle félni kellett.
Pedig mióta az asszony a gyerekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringélt körülöttünk, s azután, hogy a hirdetményt felolvasták, egészen elszemtelenedett.
A katonák terepszínű dzsippel érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg mindenki előszállingózott a házakból. Egy katona fölállt, ordítva olvasott. Egy nőt keresnek, csecsemővel. Bárki látja, köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a helyszínen agyonlövik, házát porig rombolják.
Fagyott szívvel álltunk, kutatnak-e? De nem, odébbálltak. Csak Bederik Duri nem állt odébb, sőt megindult a házunk felé.
– Ha akarja, most rögtön elmegyek – mondta az asszony apámnak. – A kerten át, nem veszi észre senki.
– Nem megy sehova! Öt nap múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el!
Bederik Duri estig ott ült. Fülelt, gyereksírásra lesett.
Azt aztán leshette! Mert alighogy kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odakint, a gazdasági épületek takarásában megjelent Jósvai Jancsi. Addig integetett anyámnak, amíg észre nem vette.
– Mit akar, János?
– Az asszony meg a gyerek miatt…
– Milyen asszony? – rebbent meg anyám.
– Ne tessék félni, tud róla az egész puszta… Amíg ez itt ül, jobb helyük lenne nálunk. A kerten át észrevétlenül átjöhetnek.
Így került az asszony a gyermekkel Jósvaiékhoz, majd amikor Bederik Duri körülöttük kezdett szaglászni, átmentették őket az Alsóház családjaihoz, aztán a Fölsőházba került, majd vissza a középsőbe, nem volt Rácpácegresen egyetlen család sem, amely nem bújtatta volna, ha csak fél órára is.
Eljött a karácsony, a lányok ezüstpapírral borított diót, cérnára fűzött pattogatott kukoricát aggattak a fenyőágakra. Az asszony a kicsivel akkor már újra nálunk volt.
– Sötétedés után a pálfai Öreghegy alatt várnak rám.
Apám befogta a lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel, a Sió fölötti erdők között vitte az asszonyt meg a fiát a megbeszélt helyre. Még kicsit mosolygott is magán, túlzás ez az óvatosság, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony kóricált. Előlépett a fák közül Bederik Duri.
– Állj! Kit visz maga?
Apám nem válaszolt, a lovak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyű köpenyét. A kezében maradt, diadalmasan lobogtatta.
Vágtázva értek az Öreghegy alá, valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében búcsúzott, átszállt, a könnyű parasztszekér elzörgött vele a sűrű éjszakába.
Apám megfordította a lovakat, hazaindult. Most az országúton, egyenesen. Amikor a Paphegy tövébe ért, az út menti bokrok mögül ijesztő nevetés harsant. Apám tudta, hogy ki az, és szívszorongva nézte, ahogy a fagyos sötétségben ballangkórókat hömbölget a szél.
Másnap hajnalban fölbolydult Rácpácegres. Jönnek. Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, bogy egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik Duri nem sokat késlekedett. Ő vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű, kék köpeny.
Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a homályból, kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is, igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van, Rácpácegres. Menekültünk volna, az asszonyok batyukat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt, láthatta: mint a szögesdrót tüskéi az őrszemek szuronyai, körös-körül, a ráadási úttól a Paphegyen át a Vitéz-tanyáig mindenütt katonák, körülzártak bennünket.
Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik?
A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a Nagyszederfa alatt. A monstrum már a Kissarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen hangot, már idevillant Bederik Duri kezéből a kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott:
– Oda nézz!
A házak körvonalai megbomlottak, mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett köd, hiszen minden mást élesen lehetett látni, idelátszott az Erzsébet-domb fenyőfája, a lőrinci torony. A házak mégis elmosódtak, tűnékenyen lebegtek, mint forró nyarakon az utak fölött a délibáb, újabb kiáltás, a kezem, a kezem, idenézz, a kezem. Tényleg, mintha elpárállana a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ruhánk, egy pillanatra látom a mellettem levők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye… de mégis itt vagyunk, hiszen érzem, hogy fogom anyám kezét, a hátam mögött szuszog a húgom.
A had hökkenten áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a fejét, itt volt, itt van, itt kell neki lennie, a páncélosról leszáll egy tisztféle, Bederik Duri kapkodva mutogat, lobog a kezében az aranyszegélyű, kék köpeny. A tiszt botot emel, Bederik Duri vállára sújt vele, aztán az arcába. Itt meg, miköztünk, valaki hangosan fölnevet, csönd, sziszegi apám, de nem lehet visszatartani a kárörvendő hangokat, sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell neked, áruló gazember. Most már a többiek is ütik, Bederik Duri szűkölve rohangál a körben, szinte sajnálja már az ember.
A katonák sorokba rendeződnek, a páncélos megfordul, mennek dolguk végezetlen, Bederik Duri, mint egy rongycsomó, a földön. Amikor a katonák már látótávolon túl vannak, föláll, az arcán gyűlölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk, belőlünk meg, láthatatlanokból, föltör, fölszárnyal a felszabadult nevetés, Bederik Duri rémülten rohan át a földeken, egyre messzebb, egyre távolabb, olyan lesz, mint egy szélűzte ballangkóró.
Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, fölködlik a kezünk, az arcunk, juhé, itt vagyunk, világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre várt volna, nagy pelyhekben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó.

 

Print

 

 

 

 

Recept helyett – könyv-színház-muzsika 5 percben

kép forrása: pestiest.hu

Szeretek élményt adni ajándékba – remélem a köröttem élők is örülnek neki, mikor koncert-, vagy színházjegyet kapnak :-)

Nálunk már a gyerekek is tudják értékelni ezt – s hát valljuk be, egy 5 fős családnak színházba menni azért már komoly összegbe fáj. Mindig nagy fejtörést okoz viszont egy-egy jó darab kiválasztása – főleg gyerek fronton. Kifejezetten idegesít, ha gügyögnek és lebutítják a darabokat. Nem szeretem, ha igénytelen egy színház, szerintem igenis meg kell becsülni a gyerekeket, el kell őket varázsolni, hiszen belőlük lesznek majd a színházbajáró felnőttek.

A Bábszínház Rozi az égen című darabját viszont szívből ajánlom mindenkinek. Tasnádi István és Jeli Viktória darabjában a hatéves Rozi, elveszettnek hitt születésnapja kergetése közben egy lufi segítségével az égre kerül, ahol megismerkedik a csillagjegyekkel, sőt a Fekete lyukig is eljut. A bábok mesések, Tengely Gábor rendezése kellőképpen játékos és bravúros, a történet ötletes és rendkívül jól bánik a humorral is. Gyerekdaraboknál (filmeknél) mindig van egy tendencia, hogy a felőtteket akarják a viccekkel megcélozni (többnyire igen oda nem illő módon) itt ezt szerencsére nagyon jól kikerülték – mégis rég nevettem ennyit színdarabon. S amikor éppen nem, akkor a gyerekeim átszellemült, elvarázsolt arcában gyönyörködtem.

Külön izgalmas, hogy Rozi (az igazi, a szerzőpáros leánykája) a lányom osztálytársa – az ő születésnapi ajándéka volt anno ez a mese. Szerencsére nemrégiben könyv formában, kicsit kibővítve, részletesen is megjelent – Kun Fruzsina bájos rajzaival.

A teljesség igénye nélkül néhány színdarab, zene ami nekünk tetszett:

A padlás (kötelező darab)

A Holdbéli csónakos a Nemzetiben

Bárány Boldizsár a Radnótiban

CD-k

Hangzó Helikon – minden kötete gyönyörűség

Halász Judit opera CD-i (Varázsfuvola és Háry János)

A kakas és a giliszta

Egyszer a kakas ücsörgött a kerek erdő közepén, a tisztáson, és nézegette a köldökét. Hirtelen megmoccant előtte a föld, és előbújt a giliszta. A kakas nézegette egy darabig, aztán megszólalt.

 – Hát te kivagy?

 – Én…… a diétaellenőr vagyok. És te ki vagy?

 – A kakas.

 – És ettél ma már valamit, gyemekem?

 – Nem. Még semmit….

 – Nagyon helyes, csak így tovább!

Ezzel a giliszta faképnél hagyta a kakast.

Tanulság: ha szembejön a halál, tegyél úgy, mintha te lennél a főnöke.”

Ehhez hasonló vicces kis történetek találhatóak Pálfi Norbert: Noé bandája című kötetében.Manipenni jóvoltából került hozzám a könyv, ezúton is köszönöm neki.

Rendkívül szórakoztató, pont ilyen dögmeleg, nyári napokra való kikapcsolódás. Az aesopusi és lafontaine-i nyomvonalon haladva a klasszikus állatmeséket veszi alapul és a szereplőket nem annyira a jellemző, mind inkább a gyarló emberi tulajdonságokkal ruházza fel. Görbe tükör amit elénk tart, de rég rossz, ha már magunkon sem tudunk röhögni.

noé

Print